Névnap

Ma 2017. szeptember 23., szombat, Tekla és Líviusz napja van. Holnap Gellért és Mercédesz napja lesz.

Eseménynaptár

A naptárban fehér keretben szereplő napok jelölik az eseményeket
szeptember
H K Sz Cs P Sz V
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Hírlevél

Oldal ajánlás

Újpest Kártya

Újpest Kártya

Ismerje meg!

Széll Kálmán Terv: intézkedések az államadósság csökkentésére

Ki olvas minket?

Oldalainkat 65 vendég böngészi
NE ADJUK FEL A REMÉNYT Nyomtatás E-mail
2010. február 01.
Molnár István Atya gondolatai


Február  másodikán a Katolikus Egyház gyertyát szentel, és ezekkel a szentelt és égő gyertyákkal vonul be a templomba, ápolva a reményt hívei szívében, hogy ők is megláthatják Krisztust, a Világ Világosságát.
Elgondolkodtam az öreg Simeonon, akinek a neve ezt jelenti: 'Isten meghallgatott' és aki a karjában tartotta a hat hónapos Messiást.

 

Kortársaival együtt ő is várta a Szabadítót, aki elvezeti népét a szabadságra. Leélte életét reménykedések közepette, majd megélte ahogyan reménye szétfoszlik. Egyik ilyen tapasztalat a Makkabbeui háború volt, amikor felcsillant a remény, hátha majd most. Majd elérkezett Kr. e. 63 amikor a görögök után a rómaiak vették át az uralmat országuk felett.

 

Teljes kétségbeesés, sötét éjszakába kiálltó jaj, amire nemhogy válasz, de visszhang sem sem érkezik. Eltelik 30 esztendő, heródes megkaparintja Júdeát. Ismét felvillan egy szikra, hátha, most talán sikerül. Csakhogy Heródes azzal kezdi uralkodását, hogy diktatúrát vezet be Jeruzsálemben. És ebben az állapotban kapja meg az igéretet: Nem halsz meg addig, amíg karjaidban nem tartod az Üdvözítőt.

 

Amint ezen gondolkodtam, eszembe jutott Magyarország sorsa. A rendszerváltás környékén hányan reménykedtünk mi is, hogy majd most aztán milyen boldogan és jól fogunk élni. Nemcsak egyesek, hanem az egész ország. Utána jött a kiábrándulás, hogy nem jó! Másik kormány kell! Ez se jó, és egymást érték a népszavazások, aláírásgyűjtések, hogy majd az hátha meghozza a várva várt Változást. De valahogy ez is mindig csődöt mondott.

 

Mit tett Simeon? Azon túl hogy várt, ami nekünk nem erősségünk. Befelé figyelt, saját magába, hallgatott belső indíttatásaira: Most menj fel a temploba, látsz egy gyermeket. És amikor a kezébe vette Őt, hitt benne, hogy az a gyermek az Isten küldötte.

 

Valahol itt van Hazánk, mi sorsunk jovője is: nem feladni a reményt, nem azt mondani, hogy nincs értelme, hiábavaló minden, és hallgatni lelkünk rezdüléseire. Én hiszem, hogy mindenki, aki e cikket olvassa, megvan a képessége arra, hogy az igéret-dömpingből amivel vagonszámra fognak elárasztani bennünket, ki tudjuk válogatni az igazat, elkülönítve a hamistól.

 

Mert mindeki érzi lelke mélyén ki az aki hiteles, ki az a ki csak ígérget. A kérdés csupán az, hogy van-e bátorságunk hallgatni megérzéseinkre.

 

Már nem lehet hozzászólni a cikkhez.